Egy őszi délutánon egy hintó állt meg a kőház előtt. Malik, akit megöregített és saját keserűsége, kiszállt belőle. Szerencséje megfordult; többi lánya olyan férfiakhoz ment feleségül, akik kivéreztették, és a hagyatéka is hagyatéki eljárás alatt állt. Azért jött, hogy megtalálja a „dolgot”, amit eldobott, abban a reményben, hogy talál egy helyet, ahol lehajthatja a fejét.
Zainabot a kertben találta ülve, amint gyakorlott könnyedséggel kosarat font.
– Zainab – rekedten szólította meg, először a nevét használva.
Megállt, fejét a hang felé biccentette. Nem kelt fel. Nem mosolygott. Csak a férfi kapkodó lélegzetét hallgatta, egy olyan férfi hangját, aki végre rájött, mennyit ér az, amit eldobott.
– A koldus elment – mondta halkan. – És a vak lány halott.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Malik remegő hangon.
– Most már mások vagyunk – mondta, és felállt. Nem volt szüksége botra. Folyékony bizonyossággal navigált a levendula- és rozmaringsorok között. – Egy világot építettünk a maradékból, amit adtál nekünk. Te semmit sem adtál nekünk, és végül a legtermékenyebb talaj lett, amit csak kívánhattunk volna.
Jusa megjelent az ajtóban, halántékánál ezüstös haja, tekintete szilárd volt. Nem úgy nézett ki, mint egy koldus, és nem is úgy, mint egy kegyvesztett orvos. Úgy nézett ki, mint egy otthon maradt ember.
– Maradhat a fészerben – mondta Zainab Jusának rosszindulat nélküli hangon, csak hideg, tiszta könyörület csengett benne. – Etesd meg. Adj neki egy takarót. Bánj vele azzal a kedvességgel, amit ő soha nem tett velünk.
Visszafordult a ház felé, keze tévedhetetlen pontossággal megtalálta Yusha kezét.
További információ a következő oldalon
Ahogy beléptek, és otthagyták a megtört öregembert a kertben, a nap lenyugodni kezdett. Mindenki más számára ez egy megszokott fényváltozás volt. De Zainab számára az arcán simogató hűvös szellő, a nyíló ligetszépe illata és a kezében tartó stabil, szilárd súly jelentette.
Nem látta a fényt, de életében először nem volt sötétben.
A folyóparton álló kőház menedékké vált, egy hellyé, ahol a levegő levendulaillatú, a hegyi patak halk zümmögése pedig állandó, ritmikus lüktetést biztosított. De Yusha számára a béke egy törékeny üvegszobor volt. Tudta, hogy az ő nagyságrendű titkai – egy halott orvos feltámasztása falusi gyógyítóként – nem maradnak örökre eltemetve.
A változás egy olyan éjszakán kezdődött, amikor a szél szokatlan, őrült erőszakkal tépte a spalettákat. Zainab a kandalló mellett ült, érzékeny fülei egy olyan hangot fogtak fel, ami nem a viharhoz tartozott: a vasbeton kerekek ritmikus zörgését és a lovak nehéz, erőltetett légzését, amelyeket túlhajtanak a határaikon.
– Valaki jön – mondta, hangja áthatolt a tűz ropogásán. Felállt, keze ösztönösen a kis ezüstkés markolatára bukkant, amit a fűszernövények vágására tartott – és az árnyakra, amelyeket még mindig az életük peremén érzett megbújva.
Egy mennydörgő kopogás rázta meg a nehéz tölgyfaajtót.
Jusa a bejárathoz lépett, arca megkeményedett, és egykori orvosának maszkját öltötte magára. Kinyitotta az ajtót, és egy jeges esőben úszó férfit talált, aki királyi hírvivők sáros egyenruháját viselte. Mögötte egy fekete hintó állt remegve, lámpái úgy pislákoltak, mint a haldokló csillagok.
– Azt az embert keresem, aki megjavítja, amit mások kidobnak – lihegte a hírvivő, tekintete a meleg házikó belsejére siklott. – Azt mondják a városban, hogy egy szellem él itt. Egy szellem, isteni kezekkel.
Jusa vére megfagyott. „Koldust keresel. Én egy egyszerű ember vagyok.”
– Egy egyszerű ember nem végez koponyasortást egy favágó fián, hogy megmentse az életét – vágott vissza a hírvivő, előrelépve. – A gazdám a hintóban van. Haldoklik. Ha a küszöbödön leheli ki lelkét, ez a ház még hajnalhasadás előtt hamuvá válik.
Zainab odalépett Yusha oldalához, kezét a férfi karjára tette. Érezte pulzusának heves lüktetését. „Ki az úr?” – kérdezte nyugodt, hideg hangon.
– A kormányzó fia – suttogta a hírvivő. – Annak a lánynak a testvére, aki a Nagy Tűzvészben meghalt.
Az irónia a fizikai súlyban rejlett. Ugyanaz a család, amelyik porig kergette Jusát, amelyik parázslá égette az életét, most egy hintóban kuporgott az ajtaja előtt, és örökösük életéért könyörgött.
– Ne tedd! – suttogta Zainab, miközben a hírvivő visszavonult a betegért. – Felismernek. Abban a pillanatban, hogy stabilizálódik az állapota, a bitófára visznek.
Leave a Comment