férjhez adta a lányát

„A húgom talált rám ma. Azt mondta, hazudsz. Azt mondta, bujkálsz. Hogy engem – a sötétségemet – használsz fel arra, hogy az árnyékban maradj. Mondd el az igazat. Ki vagy? És miért vagy ebben a kunyhóban egy nővel, akiért fizettek neked, hogy elvigyél?”

Hallotta, hogy mozog. Nem el tőle, hanem felé. A férfi letérdelt a lábához, térdei tompa puffanással csapódtak a döngölt földhöz. Megfogta a kezét. Remegtek.

– Orvos voltam – suttogta.

Zainab hátrált, de kitartott.

„Évekkel ezelőtt járvány tört ki a városban. Láz. Fiatal voltam és arrogáns. Azt hittem, mindenkit meg tudok gyógyítani. Addig dolgoztam, amíg el nem ájultam. Hibáztam, Zainab. Számítási hiba csúszott be egy tinktúrába. Nem egy idegent öltem meg. A tartományi kormányzó lányát öltem meg. Egy lányt, aki nem idősebb nálad.”

Zainab érezte, ahogy a levegő kiáramlik a szobából.

– Nem csak a címemtől fosztottak meg – folytatta Yusha elcsukló hangon. – Felgyújtották a házamat. Halottnak nyilvánítottak a világ számára. Koldus lettem, mert ez volt az egyetlen módja az eltűnésnek. Elmentem a mecsetbe, hogy megtaláljam a módját a lassú halálnak. De aztán jött az apád. Beszélt egy „haszontalan” lányról. Egy „átok” lányról.

A férfi az arcához szorította a lány kezét. A lány érezte a könnyek nedvességét – nem az övéit, hanem az övéit.

„Nem azért vittelek el, mert fizettek nekem, Zainab. Azért vittelek el, mert amikor leírt téged, rájöttem, hogy ugyanolyanok vagyunk. Mindketten szellemek voltunk. Azt gondoltam… azt gondoltam, ha meg tudlak védeni, ha el tudom érni, hogy a szavaimon keresztül lásd a világot, talán visszaszerezhetem a lelkemet. De aztán beleszerettem a szellembe. És ez sosem volt része a tervnek.”

Zainab dermedten ült. Az árulás ott volt, igen – a kilétének hazugsága –, de egy sokkal fájdalmasabb igazságba burkolózva. Nem a sors akarata szerint volt koldus; hanem választása szerint, egy önként vállalt purgatóriumban élő ember.

– A tűz – suttogta. – Aminah említett egy tüzet.

– A múltam ég – mondta. – Semmim sem maradt abból az emberből, Zainab. Csak a gyógyítás tudása. Éjszaka titokban kezeltem a faluban a betegeket. Innen jön a plusz réz. Így vettem a gyógyszeredet a múlt héten.

Zainab kinyújtotta a kezét, ujjai remegtek, miközben végigsimította arcának körvonalait. Megtalálta az orrnyergét, az arcának beesett részeit, a szeme nedvességét. Nem az a szörnyeteg volt, akiről a nővére beszélt. Egy férfi, akit összetört saját embersége, és aki megpróbálja összeragasztani a darabokat az övével.

– El kellett volna mondanod – mondta.

– Attól féltem, hogy ha tudnád, hogy orvos vagyok, arra kérnél, hogy javítsam meg azt az egy dolgot, amit én nem tudok – nyögte ki. – Nem adhatom vissza a látásodat, Zainab. Csak az életemet adhatom oda neked.

A szobában meginogtak a feszültségek. Zainab közelebb húzta magához, arcát a tarkójába temette. A kunyhó kicsi volt, a falak vékonyak, a kinti világ pedig kegyetlen, de a vihar közepén már nem voltak szellemek.

Évek teltek el.

A „Vak lány és a koldus” története legendává vált a faluban, bár a befejezés idővel változott. Az emberek észrevették, hogy a folyó partján álló kis kunyhó átalakult. Most egy kőház volt, amelyet egy illatos kert vett körül, amelyben pusztán az illattal lehetett közlekedni.

Észrevették, hogy a „koldus” valójában egy gyógyító, akinek a kezei jobban csillapították a lázat, mint bármelyik drága sebész a városban. És azt is észrevették, hogy a vak nő olyan kecsességgel járt, mintha olyan dolgokat is látna, amiket mások nem.