férjhez adta a lányát

„Miért engem viszel el? Nincs semmid. Most meg semmid sincs, ráadásul egy nő, aki még a kenyeret sem látja, amit eszik.”

Hallotta, ahogy a férfi az ajtófélfának dől. – Talán – mondta halkan – könnyebb semmivel sem foglalkozni, ha van kivel megosztani a csendet.

A következő hetek lassú ébredést jelentettek. Apja házában Zainab érzékszervi hiányban élt, arra kérték, hogy maradjon csendben, legyen láthatatlan. Yusha az ellenkezőjét tette. A szemeivé változott, de nem egyszerű leírások révén. Egy mester pontosságával festette meg a világot Zainab elméjében.

„A nap ma nem csak sárga, Zainab” – mondogatta, miközben a folyóparton ültek. „Olyan, mint egy őszibarack, mielőtt megzúzódik. Nehéz. Olyan érzés, mint egy meleg érme a tenyeredbe nyomva.”

Megtanította neki a szél nyelvét – hogy miben különbözik a nyárfák susogása az eukaliptusz száraz zörgésétől. Vadon élő gyógynövényeket hozott neki, ujjait a menta fűrészes szélein és a zsálya bársonyos bőrén vezette. Életében először a sötétség nem börtön volt, hanem vászon.

Esténként azon kapta magát, hogy visszatérésének ritmusát hallgatja. Kinyújtja a kezét, hogy megérintse tunikája durva anyagát, ujjai a szíve egyenletes dobogását hallgatták. Egy szellembe szeretett bele, egy férfiba, akit szegénysége és kedvessége jellemzett.

De az árnyékok mindig meghosszabbodnak, mielőtt eltűnnének.

Egyik kedden, új önállóságától felbátorodva, Zainab egy kosárral a falu szélére indult, hogy zöldséget szedjen. Ismerte az utat – negyven lépés a nagy kőig, éles balra a tímárság illatától, majd egyenesen, amíg a patak le nem hűlt a levegőben.

– Nézd csak! – sziszegte egy hang. Olyan hang volt, mint a törött üveg. – A koldusok királynője sétálni ment.

Zainab megdermedt. – Aminah?

A húga belépett a személyes terébe, a drága rózsavíz fojtogató illata pedig fojtogató volt. „Szánalmasan nézel ki, Zainab. Komolyan. El sem hiszem, hogy egy kúriát egy sárkunyhóra és egy ereszcsatorna-szagú férfira cseréltél.”

– Boldog vagyok – mondta Zainab remegő, de határozott hangon. – Úgy bánik velem, mintha aranyból lennék. Valamit apánk sosem értett meg.

Aminah felnevetett, egy magas, éles hangon, ami megijesztett egy közeli varjút. „Arany? Ó, te szegény, vak bolond! Azt hiszed, koldus, mert szegény? Azt hiszed, ez valami tragikus románc?”

Aminah előrehajolt, lehelete forró volt Zainab füléhez érve. „Nem koldus, Zainab. Ő egy bűnbánó. Ő az az ember, aki mindent elveszett egy olyan szerencsejátékban, amit nem nyerhetett meg. Nem szerelemből marad veled. Azért marad veled, mert bujkál. A vakságodat használja palástként.”

A világ elcsendesedett. A madarak, a víz, a szél hangja – mindez eltűnt, helyét Zainab fülében hallatszó zúgás vette át. Hátratántorodott, botja egy gyökérbe ütközött, és majdnem elterült.

– Hazudik – suttogta Aminah. – Kérdezd meg tőle a „Kelet nagy tűzvészéről”. Kérdezd meg tőle, miért nem mutatkozhat be a városban.

Zainab elmenekült. Nem használta a botját; ösztöneire és kínjára hagyatkozva futott, lábai puszta kétségbeesésből találták meg a kunyhóhoz visszavezető utat. Órákig ült a sötétben, a hideg föld a csontjaiba ivódott.

Amikor Yusha visszatért, a levegő másnak érződött. A fafüst illata most égető megtévesztésként hatott.

– Zainab? – kérdezte, érezve a változást. Letett egy kis csomagot az asztalra – talán kenyeret, vagy egy darab sajtot. – Mi történt?

– Mindig koldus voltál, Jusa? – kérdezte. Hangja üres volt, mint a szélben ropogtató nádszál.

Hosszú és nehéz csend következett, tele kimondatlan dolgokkal.

– Már mondtam egyszer – mondta, hangjából eltűnt a költői melegség. – Nem mindig.