Ebéd közben fokozatosan leesett előttem, hogy valójában nem is a csirkelábakról van szó. Inkább arról, hogy bizonyos szokások hogyan kopnak meg, és hogyan válnak nevetségessé vagy undorítóvá azok a dolgok, amelyek valaha teljesen normálisak voltak. Sok ember számára a csirkeláb már nem ételnek, hanem étvágytalan látványnak számít.
Nagymamám generációjában azonban ez nem a takarékosság, hanem a józan ész és az alapanyagok iránti tisztelet jele volt. Semmi sem ment kárba, mert mindennek megvolt a maga helye és funkciója. Ez nemcsak táplálóbbá tette a levest, hanem emlékeztetőül is szolgált arra, hogyan főztek az emberek, amikor nem volt más lehetőség.
Pesti rokonaim reakciója érthető, hiszen ők egy teljesen más kulináris környezetben nőttek fel. Számukra a csirkeláb nem emlék, hanem valami idegen. Ez a különbség nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. És néha különösen szembetűnővé válik a közös vasárnapi ebédünk során.
Ami nekem teljesen normális, az másoknak kihágás.
Leave a Comment