Pesti rokonaim azonban nem erre számítottak. Civilizált világban nőttek fel, ahol csak mellet és combot ettek, sőt még a húsleves is meglehetősen szelíd volt. Amit mi nálunk hagyománynak neveztünk, idegennek és egy kicsit ijesztőnek tűnt számukra.
„Komolyan gondolod? Ez benne volt a húslevesben?”
Amikor leültünk az asztalhoz, és nagymamám elkezdte merni a levest, az egyik pesti rokonunk már nem tudta türtőztetni magát. Kissé elsápadt, röviden felnevetett, de leginkább öklendezett, és azt mondta, amit eddig gondolt: „Komolyan mondod? Ez benne volt a levesben?”
A mondat ott lógott a levegőben, és hirtelen fájdalmasan tudatosult bennem, mennyire különböznek a nézeteink. Nagymamám rövid szünetet tartott, ránézett, majd megvonta a vállát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem magyarázkodott semmit, nem védekezett, csak folytatta a gépelést. Számára ez nem vita volt.
Vegyesek voltak a reakciók. Egyesek hangosan tiltakoztak, mások csendben félretették a tányérjukat, megint mások inkább nem nézték meg túl közelről a levest. Megfigyeltem, mennyire másképp reagálhatunk ugyanarra a dologra, attól függően, hogy milyen emlékek és szokások fűződnek hozzá. Ami nekem gyerekkor, az másnak sokk.
Néha egy fazék leves a határ vidék és város között.
Leave a Comment