Vasárnap reggel volt, az a fajta reggel, amikor a rotyogó hús és zöldségek édes illata csap meg abban a pillanatban, amikor belépsz az ajtón. Nagymamám konyhája mindig olyan, mintha visszautaznánk az időben, mert ugyanazt az edényt használják, ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a békés hangulat uralkodik, amire a gyerekkoromból emlékszem. Számára a húsleves nem étkezés, hanem rituálé.
Ezért lepődtem meg, amikor a pesti rokonaim először furcsán néztek rám, amikor megérkeztek. Először nem szóltak semmit, csak egymásra néztek. De amikor a nagymamám egy merőkanállal megkeverte a levest, elámultak. Ott lebegett benne a csirkecomb, lassan és egészen természetesen.
A vasárnapi leves sosem volt kompromisszum számunkra.
A levesünk mindig pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Nem filézett, nem válogatott darabokra vágott, nem spóroltunk az alapanyagokon. A nagymamám egész csirkével főzte, mert úgy gondolta, így lehet megkapni az igazi ízt, és ez csirkelábakat is tartalmazott. Gyerekként soha nem jutott eszembe, hogy ez bárkinek furcsa lehet, mert ezzel nőttem fel; számomra teljesen természetes volt.
A csirkelábak a fazék alján hevertek, hol kilógtak a tetején, hol eltűntek a zöldségek között. Nem kezeltük őket különleges hozzávalóként, hanem a leves szerves részének. Nagymamám mindig azt mondta, hogy tőlük lesz sűrűbb és gazdagabb a leves, és csak így bontakozik ki a teljes íze. Ezek nem modern magyarázatok voltak, hanem régi, megélt tapasztalatok, amelyeket soha nem kérdőjeleztünk meg.
Leave a Comment