A hívás hajnali 2:03-kor érkezett.

A telefonom bevilágította a sötét hálószobát, rezegve az éjjeliszekrénynek dörgött, mintha attól félne, hogy figyelmen kívül hagyják. Ismeretlen szám. Majdnem hagytam, hogy kicsengessen – de valami összeszorult a mellkasomban, mielőtt még elértem volna.

– Ez itt… Margaret Ellis? – kérdezte egy fiatal hang remegve, sietve.

“Igen.”

„Caldwell nővér vagyok a Riverside megyei sürgősségiről. Van egy 8 éves kislányunk, Olivia Carter. Azt mondja, maga a nagymamája.”

Elállt a lélegzetem. Olivia. Az unokám. Hároméves korában a fiam, Daniel fogadta örökbe.

„Mi történt?” – kérdeztem.

„38 fokos láza van. Súlyos kiszáradása van. Úgy véljük, a kezelés késett. A mentősök hozták be egy szállodai buszmegállóból.”

Egy szálloda.

A gondolataim azonnal Danielre terelődtek.

Három nappal korábban indult útnak a feleségével, Rachellel és biológiai fiukkal, Ethannal – egy Miamiból induló luxushajóútra. Emlékeztem a képekre, amiket Rachel posztolt: pezsgőspoharak, óceánra néző kilátás, összehangolt hajóút-öltözékek.

Oliviáról egy szót sem ejtett.

Már a kulcsaimat kerestem, mire a nővér befejezte.

– Jövök – mondtam.

A lefoglalt járat még órákig tartott, de nem tudtam nyugton ülni. Egyetlen gondolat ismétlődött bennem: Ki hagy így ott egy beteg gyereket? Ki hagy ott bármilyen gyereket?

Mire Floridába értem, már háromszor hívtam őket. Daniel nem vette fel. Rachel sem vette fel. Egyenesen a hangpostára, mintha az aggodalmam nem lett volna más, mint egy kellemetlenség.

A kórházban Olivia kisebbnek tűnt, mint emlékeztem rá. A bőre sápadt volt, az ajka kirepedezett, apró kezében infúziós kanül tekeredett. Abban a pillanatban, hogy meglátott, könnyek szöktek a szemébe.

– Nagymama… Megpróbáltam elmondani nekik, hogy beteg vagyok – suttogta. – Azt mondták, tönkreteszem az utazást.